Még a kórházban írtam egy gyors jegyzetet, hogy el ne feledjem mi hogyan történt. Az Anya-agy olyan ügyesen szelektív, ha a szülésélményről van szó.
Kezdtük ugyebár két csodás vaklármával, amik után mér igazán hülyén éreztem magam. Mondtam is, hogy na legközelebb csak akkor jövök be, ha folyik a magzatvíz, vagy ha már kilóg a feje, engem többet nem ejt át ez a kisember. Ő a kellemesebb verziót választotta, amiben igaza is van, nem lett volna túl komfortos télvíz idején egy babafejjel a lábam közt berobbanni a kórházba. Ami azt illeti ez nyáron sem lehet túl vicces.
Szóval csütörtökön már bőven a "Let it be" állapotban voltam, meg se próbáltam megsaccolni a születést. Reggel Hajni néni ötletére lemértük a hasamat (110cm), egész nap úton voltam, összeszedtem a kölyköket, M-t tornára vittem, utána barátnőztem, aki elkísért Nst-re. Ott megtudtam, hogy most már zárjam a lábamat hétfőig, mert a dokim elutazik a hétvégére. És ez hatott :)
Este már érezhettem valamit, mert azzal a csodálkozó érzéssel feküdtem le, hogy bár a büdöskölkök minden szokásos esti idegesítő programot átfuttattak a rendszeren, mégsem tudtak elhúzni. Kedves voltam és nyugodt (és csodálkoztam magamon). Aztán behunytam, hogy másnap fél egykor kimenjek pisilni. Apa éppen elpilledve csukta le a laptop fedelét, hogy nyugovóra térjen, mire kajánul közölhettem vele: kár a gőzért, erre rákacsált, folyik a magzatvíz. Nagyszülők igen hamar ideértek, de még így is vissza kellett tartanom P-t, hogy ne riassza a szomszédokat és rohanjuk lélekszakadva befelé. Még nem voltak fájások, a vizem békésen csordogált, hova rohanjunk. Így is 1:00-kor ott toporogtunk a szülészeten, ahol megvizsgáltak: szűk kétujjnyi álló méhszáj. Remek... a szokásos.
Nst-re lógattak, ami 5 perces, de alig érezhető fájásokat mutatott. Hurrá vajúdó, ahol volt egy nagyonideges és megijedt anyuka. Ezért utálom a vajúdót, a többiek a frászt hozzák rám. Mindenesetre megosztottam vele a méhpempőmet (ami engem is kellemes hangulatba hozott) és 1-2 légzéstechnikai tanácsot is, amit még én is csak most készültem kipróbálni. Igazi vak vezet világtalant dolog volt, igaz nekem hozzá képest volt egy gyereknyi előnyöm már...
Kettőkor kétperces fájásokkal szülőszoba, ahol másfél óra csodálatosan, légzéssel uralt (hahh!) vajúdgatás után a szülésznőm közölte az én gyönyörű fájásaimra, hogy hát ez igencsak fingilingi (szó szerint), ezt be kell bikázni, különben délig itt ülünk. Namármost én eléggé beavatkozásellenes vagyok, így kicsit okoskodtam, meg ellenkeztem egy sort, de eddigre beért a dokim is, így már ketten győzködtek (az egész volt vagy 5 perc). Végül 4:30-kor oxy be.
Tán le se értek az első oxy cseppek a vérembe máris kezdetét vette a haddelhad. Gyakorlatilag megszakítások nélküli fájásaim voltak (légzéssel uralva), de a vicc az egészben, hogy mégsem volt annyira vészes. Szülésznőm éppen mondta, hogy nagyon fent van a hasam (ha lesz még terhességem kiírom a hasamra, hogy nekem MINDIG fent van), így a gyerek valószínűleg még nem haladt át a medencét. Mondtam ok, de nekem igencsak tolóingerem van. Megvizsgált, majd kirohant a dokiért, hogy jönababa! Jött... Nyomni kellett, a felétől meg ellihegni. Nem sok mindenre emlékszem, de P. aranyos volt, végig bíztatott és kommentárta, hogy hol tart a dolog. 3-ra kint volt a feje és 4-re a vállai is, amik nehezebbnek tűntek, mint a kis 37cm-es buksi.
Nagyon intenzív, égető érzés volt, ennek ellenére nemhogy repedés nem volt, de még egy horzsolás sem. Jedi 3680g-mal és 59 cm-rel jött világra, így ő a rekorder a családban. Felkiabált, amikor megkóstolta a levegőt, de amúgy teljesen higgadtan viselte a továbbiakat. 9/10-es Apgarja lett (nemtom miért a levonás).
Innentől kezdve úgy egy hátig csak akkor láttam ébren, ha szopizott, vagy akkor sem :)))
A látogatásokkor a gyerekek izgatottak és kíváncsiak. Márk megkérdi, hogy akkor végre tudok-e vele birkózni :)
Anna nem érti miért van még mindig nagy hasam és a saját szemével akarja látni, hogy valóban nincs már benne baba, ezért mindenki szeme lláttára rántja fel a nyakamba a hálóingemet :))
Hát Isten hozott Öcsike!
Kezdtük ugyebár két csodás vaklármával, amik után mér igazán hülyén éreztem magam. Mondtam is, hogy na legközelebb csak akkor jövök be, ha folyik a magzatvíz, vagy ha már kilóg a feje, engem többet nem ejt át ez a kisember. Ő a kellemesebb verziót választotta, amiben igaza is van, nem lett volna túl komfortos télvíz idején egy babafejjel a lábam közt berobbanni a kórházba. Ami azt illeti ez nyáron sem lehet túl vicces.
Szóval csütörtökön már bőven a "Let it be" állapotban voltam, meg se próbáltam megsaccolni a születést. Reggel Hajni néni ötletére lemértük a hasamat (110cm), egész nap úton voltam, összeszedtem a kölyköket, M-t tornára vittem, utána barátnőztem, aki elkísért Nst-re. Ott megtudtam, hogy most már zárjam a lábamat hétfőig, mert a dokim elutazik a hétvégére. És ez hatott :)
Este már érezhettem valamit, mert azzal a csodálkozó érzéssel feküdtem le, hogy bár a büdöskölkök minden szokásos esti idegesítő programot átfuttattak a rendszeren, mégsem tudtak elhúzni. Kedves voltam és nyugodt (és csodálkoztam magamon). Aztán behunytam, hogy másnap fél egykor kimenjek pisilni. Apa éppen elpilledve csukta le a laptop fedelét, hogy nyugovóra térjen, mire kajánul közölhettem vele: kár a gőzért, erre rákacsált, folyik a magzatvíz. Nagyszülők igen hamar ideértek, de még így is vissza kellett tartanom P-t, hogy ne riassza a szomszédokat és rohanjuk lélekszakadva befelé. Még nem voltak fájások, a vizem békésen csordogált, hova rohanjunk. Így is 1:00-kor ott toporogtunk a szülészeten, ahol megvizsgáltak: szűk kétujjnyi álló méhszáj. Remek... a szokásos.
Nst-re lógattak, ami 5 perces, de alig érezhető fájásokat mutatott. Hurrá vajúdó, ahol volt egy nagyonideges és megijedt anyuka. Ezért utálom a vajúdót, a többiek a frászt hozzák rám. Mindenesetre megosztottam vele a méhpempőmet (ami engem is kellemes hangulatba hozott) és 1-2 légzéstechnikai tanácsot is, amit még én is csak most készültem kipróbálni. Igazi vak vezet világtalant dolog volt, igaz nekem hozzá képest volt egy gyereknyi előnyöm már...
Kettőkor kétperces fájásokkal szülőszoba, ahol másfél óra csodálatosan, légzéssel uralt (hahh!) vajúdgatás után a szülésznőm közölte az én gyönyörű fájásaimra, hogy hát ez igencsak fingilingi (szó szerint), ezt be kell bikázni, különben délig itt ülünk. Namármost én eléggé beavatkozásellenes vagyok, így kicsit okoskodtam, meg ellenkeztem egy sort, de eddigre beért a dokim is, így már ketten győzködtek (az egész volt vagy 5 perc). Végül 4:30-kor oxy be.
Tán le se értek az első oxy cseppek a vérembe máris kezdetét vette a haddelhad. Gyakorlatilag megszakítások nélküli fájásaim voltak (légzéssel uralva), de a vicc az egészben, hogy mégsem volt annyira vészes. Szülésznőm éppen mondta, hogy nagyon fent van a hasam (ha lesz még terhességem kiírom a hasamra, hogy nekem MINDIG fent van), így a gyerek valószínűleg még nem haladt át a medencét. Mondtam ok, de nekem igencsak tolóingerem van. Megvizsgált, majd kirohant a dokiért, hogy jönababa! Jött... Nyomni kellett, a felétől meg ellihegni. Nem sok mindenre emlékszem, de P. aranyos volt, végig bíztatott és kommentárta, hogy hol tart a dolog. 3-ra kint volt a feje és 4-re a vállai is, amik nehezebbnek tűntek, mint a kis 37cm-es buksi.
Nagyon intenzív, égető érzés volt, ennek ellenére nemhogy repedés nem volt, de még egy horzsolás sem. Jedi 3680g-mal és 59 cm-rel jött világra, így ő a rekorder a családban. Felkiabált, amikor megkóstolta a levegőt, de amúgy teljesen higgadtan viselte a továbbiakat. 9/10-es Apgarja lett (nemtom miért a levonás).
Innentől kezdve úgy egy hátig csak akkor láttam ébren, ha szopizott, vagy akkor sem :)))
A látogatásokkor a gyerekek izgatottak és kíváncsiak. Márk megkérdi, hogy akkor végre tudok-e vele birkózni :)
Anna nem érti miért van még mindig nagy hasam és a saját szemével akarja látni, hogy valóban nincs már benne baba, ezért mindenki szeme lláttára rántja fel a nyakamba a hálóingemet :))
Hát Isten hozott Öcsike!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése